Egész héten azon gondolkodtam, vajon hogyan kéne elé állnom, hogy megbocsássa, amit tettem.
Végül arra jutottam, talán a legjobb, ha csak beállítok hozzá, és hagyom, hogy minden haragját rám zúdítsa. Kiabáljon velem, üvöltse le a fejem, esküszöm még azt is elnézem neki, ha megpofoz, hiszen megérdemelném... mert egy idióta voltam.
A fizikai fájdalom meg sem közelítette volna azt, amit a lelkemben éreztem.
A fizikai fájdalom meg sem közelítette volna azt, amit a lelkemben éreztem.
Az ajtaja elé állva az égnek emeltem tekintetem, s azt kívánva, hogy legyen minden olyan, mint azelőtt, erőtlenül, remegő végtagokkal bekopogtam.
Hallottam, ahogy kicsoszog az előszobába, majd azt, hogy nyílik az ajtó.
Egy halvány mosoly jelent meg arcomon, naivan azt gondolva, hátha ő is úgy megörül nekem, mint én neki... aztán megláttam arcát.
Egy halvány mosoly jelent meg arcomon, naivan azt gondolva, hátha ő is úgy megörül nekem, mint én neki... aztán megláttam arcát.
Nyúzott és fáradt volt, s beesett, vörös szemekkel, könny áztatott arccal nézett vissza rám.
De ahogy meglátott, szólni sem volt időm, a világ legszánakozóbb, legfájdalmasabb, legcsalódottabb pillantásával lassan rám csukta a fehér ajtót.
A zár kattanásának hangja egyenlő volt a világom összeomlásával.
Ekkor fogtam fel igazán a tetteim súlyát.
Elveszítettem, akit a legjobban szerettem... és azt, aki engem szeretett mindennél jobban.
Egyszerre rontottam el mindent, ami igazán számított.
Három év alatt felépített álmokat, a közösen megalkotott élményeket és két, szerelmes emberi életet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése