Tűkön ülve vártam, hogy végre átlépje az osztályterem küszöbét, s két hét után először, újra karjaim közé zárhassam.
Ahogy belépett a terembe, rögtön rám pillantott, majd egy hangyányi megnyugvással, hogy ott vagyok, elmosolyodott, én pedig boldogságról árulkodó arccal felpattantam, végül a nyakába vetettem magam.
Sokáig csak öleltem, el sem akartam engedni.
De mikor ez mégis megtörtént, belenéztem szemeibe, melyek arról árulkodtak, hogy hiányoztam neki, s örül, hogy végre láthat.
Ezidáig fogalmam sem volt, milyen érzés abba a szempárba visszatekinteni, amiből tisztán kiolvasható az, hogy szeretnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése